Vissza
A nyár az önkormányzati munkában korántsem jelentett szünetet Vörösváron. Miközben a rendkívüli hőség és a térségi vízellátás biztonsága adott feladatot, több jelentős beruházás is fontos mérföldkőhöz érkezett. Cser András alpolgármesterrel arról beszélgettünk, mit jelent mindez a Városháza oldaláról, mennyi munka van egy-egy látványos eredmény mögött és miért nem lehet egy várost kizárólag a közigazgatási határain belül nézni.
Kezdjük azzal, amit ezen a nyáron mindenki a saját bőrén érzett: a hőséggel. Több alkalommal is extrém terhelést kapott a térség ivóvízhálózata. Mondhatjuk azt, hogy Vörösvár ebből a szempontból jelesre vizsgázott?
Azt gondolom, igen, de ezt nem diadaljelentésként mondom. Inkább úgy fogalmaznék: a rendszer és a város is bírta a terhelést, miközben nekünk végig az volt a feladatunk, hogy ezt az állapotot meg is őrizzük.
Pilisvörösvár bizonyos szempontból kedvezőbb helyzetben van, mint például Pilisszentiván vagy Solymár egyes, magasabban fekvő, illetve más hálózati adottságú részei. A településszerkezet, a beépítettség, a domborzat és természetesen maga a vízhálózat kialakítása is befolyásolja, hogy egy fogyasztási csúcs hol és milyen gyorsan okoz nyomásproblémát. De itt jön az a rész, amit szerintem nagyon fontos megérteni: az ivóvízrendszer nem ismeri a közigazgatási határokat.
Attól, hogy Vörösváron megnyitjuk a csapot és folyik a víz, még nem mondhatjuk azt, hogy akkor nálunk minden rendben van, a többi pedig nem a mi ügyünk. Egy térségi rendszer részei vagyunk. Ha nálunk indokolatlanul magas a fogyasztás, annak máshol is lehet következménye. Augusztus közepén a szolgáltató már 17 százalékos fogyasztásnövekedésről számolt be. Ilyenkor egy medence feltöltése, az ivóvízzel történő autómosás vagy a többórás kerti locsolás nem pusztán magánügy, hanem rendszerterhelési kérdés.
A vörösváriak ebben nagyon együttműködők voltak. Nem kellett vízkorlátozást bevezetni és azt gondolom, ebben a lakosság felelős magatartásának is komoly szerepe volt. Emellett igyekeztünk helyben is reagálni a hőségre: párakapuk működtek, ivóvízzel vártuk az embereket, és klimatizált önkormányzati intézményekben is lehetőséget biztosítottunk rövid pihenésre.
Egyébként számomra ez is önkormányzati munka. Nemcsak az, amikor átadunk egy utat vagy felújítunk egy épületet. Az is, amikor egy rendkívüli helyzetben a város működőképes marad. Sőt, talán ilyenkor látszik igazán, hogy mennyire működik jól.
Ha már utak: a Dózsa György utca szinte önálló közéleti szereplővé vált az elmúlt hónapokban. Sok vita, sok műszaki kérdés és nem kevés türelmetlenség kísérte. Most, hogy elkészült, hogyan látja ezt a beruházást?
A Dózsa György utca azért volt nehéz projekt, mert valójában nem egyszerű útburkolat-felújításról beszéltünk. Ha csak le kellett volna marni néhány centiméter aszfaltot, majd húzni rá egy új kopóréteget, az egészen más feladat lett volna.
Itt egy teljes utcai infrastruktúrához kellett hozzányúlni. Útpálya, járda, szegélyek, csapadékvíz-elvezetés, közműkörnyezet, kapubehajtók – ezek egymással összefüggő rendszert alkotnak. Ráadásul amikor egy régi útszerkezetet megbontanak, mindig előkerülhet olyasmi, amit a tervező az aszfalt alatt nem láthatott. A Dózsában is kiderült több helyen, hogy az útalap állapota beavatkozást igényel. Ilyenkor két lehetőség van: vagy becsukjuk a szemünket, ráépítünk és néhány év múlva kezdhetjük elölről, vagy műszakilag rendbe tesszük. Mi az utóbbit választottuk.
Nagyon sok szó esett például a vízelvezetéshez használt csövekről is. Mérnöki szempontból ugyanakkor egy cső SN-besorolását kiragadni a teljes szerkezetből körülbelül olyan, mintha egy ház minőségét kizárólag abból próbálnánk eldönteni, milyen téglát használtak hozzá. Számít a cső merevsége, természetesen. De ugyanúgy számít az ágyazat, a takarás, a terhelés, a beépítési mód, az esetleges szerkezeti megerősítés és az egész rendszer együttdolgozása. Ezért van tervező, műszaki ellenőr és garanciális felelősség.
Én napi szinten személyesen is kint voltam a helyszínen. Nem azért, mert az alpolgármesternek kell megmondania a kivitelezőnek, hogyan építsen csapadékvíz-csatornát – az kifejezetten rossz rendszer lenne –, hanem azért, mert a város megrendelő és megrendelőként kötelességünk számon kérni a minőséget.
A Dózsa számomra ebből a szempontból tanulságos beruházás volt. Voltak nehézségek, volt csúszás, volt vita. Ezeket nem kell letagadni. De végül nem egy látványtervet kaptunk, hanem egy megújult utcát. Tíz év múlva pedig szerintem már senki nem arra fog emlékezni, hogy 2026 nyarán hány Facebook-bejegyzés született róla, hanem arra, hogy milyen lett az utca.
Egyszerre több intézményi beruházás is futott. Elkészült a Schiller Gimnázium színháztermének felújítása, a Gradus Óvodánál pedig látványosan haladnak a munkák. Ezek talán kevésbé „hangos” fejlesztések, mint egy útépítés. Mégis mennyire fontosak?
Legalább annyira. Sőt, bizonyos értelemben ezek a legjobb beruházások, mert egy már meglévő, értékes városi vagy intézményi infrastruktúra élettartamát tudjuk velük évtizedekkel meghosszabbítani.
A Schiller Gimnázium színházterme jó példa erre. Korábban már megtörtént a „gimitető” komoly felújítása, amelyhez a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata 50 millió forintos támogatást biztosított, a város pedig több mint 26 millió forrást tett hozzá. Idén pedig a belső tér következett. A színházterem nem egyszerűen az iskola egyik helyisége. Ballagások, ünnepségek, előadások, kulturális rendezvények helyszíne, tehát valójában városi közösségi tér.
A mostani munkák során a belső felületek, burkolatok, a színpad és az akusztikai szempontból fontos részek is megújultak. Az a cél, hogy ne csak szép legyen, hanem használhatóbb és műszakilag is rendezettebb.
A Gradus egy más típusú projekt, ott egy nagyságrendileg 110 millió forintos, pályázati forrásból megvalósuló korszerűsítésről beszélünk. Ráadásul úgy sikerült a projektet összeállítani, hogy a rendelkezésre álló támogatás fedezi a beruházást, tehát ehhez nem kellett külön önkormányzati önrészt hozzátenni. Ez pénzügyi szempontból sem mellékes.
Jól áll a kivitelezés. A tetőszerkezet, a nyílászárók, a belső terek és az energetikai elemek megújítása egyaránt része a munkának. Egy óvodánál ráadásul minden kivitelezési döntésnél az az első kérdés: hogyan tudjuk a lehető legkisebb zavarral, biztonságosan megoldani a munkát úgy, hogy az intézmény működése is tervezhető maradjon.
Én mindig azt mondom, hogy egy fejlesztés nem attól nagy, hogy hány méter szalagot lehet átvágni az átadóján. Hanem attól, hogy hány ember életét teszi jobbá, és mennyi ideig. A Lévai utcai bölcsődében sem feltétlen látványos az a sok garanciális javítás, melyek zajlanak. A bölcsődének üzemelnie kell, ugyanakkor számomra meglepő, hogy az előző ciklusban miért jelentették műszakilag készre, mikor nyilvánvaló volt, hogy vannak komoly hibák.
Kívülről nézve a nyár talán csendesebb időszaknak tűnik a Városházán. Közben út épül, óvoda újul meg, rendezvényt szerveznek, közbeszerzések futnak. Alpolgármesterként milyen ez az időszak belülről?
A „nyári leállás” hivatali szinten inkább legenda. Természetesen a kollégák is szabadságra mennek, ahogy minden munkahelyen, de a város ettől még nem megy szabadságra.
Egy beruházásnak ráadásul csak a leglátványosabb tíz-húsz százaléka az, amikor megjelenik a munkagép. Előtte sokszor hónapok vagy akár évek munkája van. Tervezés, költségbecslés, pályázat, engedélyezés, tulajdonosi kérdések, közműegyeztetés, közbeszerzés, szerződéskötés. A kivitelezés alatt pedig műszaki ellenőrzés, pénzügyi teljesítés, határidők, változáskezelés, lakossági kommunikáció. Utána pedig jön az átadás, a garanciális időszak és az üzemeltetés.
Az önkormányzati munka egyik legnehezebb része éppen az, hogy ezek egyszerre futnak. Amikor valaki azt kérdezi, hogy „miért nem csinálják már meg ezt az utcát?”, lehet, hogy a háttérben már másfél éve dolgozunk rajta, csak még nincs ott egyetlen munkagép sem.
Alpolgármesterként én talán kicsit műszaki szemmel is nézem ezeket a folyamatokat. Szeretem érteni, hogy egy probléma mitől probléma, mi a műszakilag korrekt megoldás, mennyibe kerül és utána mennyibe fog kerülni a fenntartása. Mert az önkormányzatnak nem az átadás napjáig kell gondolkodnia. Nekünk tíz-húsz éves távlatban is fel kell tenni a kérdést: amit most megépítünk, azt később fenn tudjuk-e tartani?
És van még valami, ami szerintem fontos: a személyes kapcsolat. Fogadóórán vagy akár az utcán rengeteg olyan észrevételt kapunk, ami egy táblázatból soha nem derülne ki. Egy várost nem lehet kizárólag az irodából vezetni.
Ha már nem minden a műszaki tervekről szól: néhány napja ért véget a 36. Vörösvári Napok. Négy nap, sokféle program, nagyon különböző közönség. Ön szerint mi ennek a rendezvénynek a valódi szerepe?
Talán éppen az, hogy nagyon különböző emberek néhány napra ugyanahhoz a városhoz kapcsolódnak.
Az idei programban ott volt KKevin, Charlie, Horváth Tamás és a Zaporozsec, tehát több generáció könnyűzenei ízlését próbáltuk megszólítani. De közben ott volt a Schwaben Fest, a sváb bál, a Német Nemzetiségi Fúvószenekar, a helyi táncosok, dalkörök, nyugdíjas közösségek, kiállítások, templomi programok és a gyerekeknek szóló rendezvények is. Szerintem ettől Vörösvári Napok a Vörösvári Napok. Nem négy egymás utáni koncert, hanem egy városi ünnep.
És itt is ugyanaz igaz, mint a beruházásoknál: a közönség a kész eredményt látja. Azt, hogy felmegy a zenekar a színpadra és elindul a koncert. A háttérben viszont ott van a Művészetek Háza, a Városgazda, a rendészet, a biztonsági szolgálat, a technika, az árusok koordinációja, az áramellátás, a terület előkészítése, a beléptetés, a takarítás, majd másnap reggel az újrakezdés.
Nekem különösen fontos, hogy miközben országosan ismert előadókat tudunk Vörösvárra hozni, a helyi közösségeink ne váljanak díszletté a saját rendezvényükön. A sváb hagyományok, a helyi egyesületek, zenekarok és közösségek nélkül ez csak egy fesztivál lenne valahol Magyarországon. Velük együtt viszont vörösvári.
Idén ráadásul a búcsút üzemeltető Szórakoztató és Vidám-Park Vállalkozók Országos Egyesülete felajánlásának köszönhetően 200, a búcsú játékaira beváltható kupont kaptak a helyi hátrányos helyzetű gyermekek a Napos Oldal Szociális Központ és a Fecskefészek Tanoda közreműködésével.
Ha innen nézünk előre: a nyár lassan lezárul. Mi az, amit ősszel már látni fognak a vörösváriak, és mi az, ami egyelőre még inkább a háttérben készül?
Több folyamat is olyan szakaszba ér, amikor az eddigi előkészítő munka egyre látványosabbá válhat. Ilyen például a Széchenyi utcai piac fejlesztése. A közbeszerzési folyamat elindult, a projekt pedig jóval többről szól annál, hogy kapunk néhány új árusítóhelyet. Új kiszolgáló épület, rendezettebb burkolatok, elektromos infrastruktúra, parkolók, kerékpártároló, közvilágítás és több zöldfelület készülhet. A jelenlegi kalkuláció szerint nagyjából 230 millió forintos beruházásról beszélünk.
Közben természetesen folytatódik az utak, járdák és vízelvezetési problémák kezelése is. A Dózsa elkészültével újabb kapacitások szabadulnak fel, közben pedig készülünk a következő feladatokra, például hamarosan startol a Harcsa utca megújítása. Párhuzamosan ott vannak a nagyobb terveink: a Napos Oldal fejlesztése, a szakrendelő bővítése, a mentőállomás tetőfelújítása, a Búcsú téri játszótér megépítése, vagy éppen a ravatalozó felújítása. Ezeknél sok esetben még nem a munkagépet látják az emberek, hanem mi látjuk az engedélyezési dokumentációt, a terveket és a költségszámításokat. De ettől ezek ugyanúgy haladnak.
A következő években szerintem az lesz a legfontosabb, hogy megtartsuk ezt a fejlesztési tempót úgy, hogy közben a város működése pénzügyileg stabil maradjon. Nagyon könnyű lenne összeírni ötven dolgot, amit szeretnénk. A felelős városvezetés viszont nem kívánságlistát ír, hanem sorrendet állít.
Mindig azt kell néznünk, mi szolgálja a legtöbb vörösvári érdekét, mi finanszírozható, mihez tudunk külső forrást bevonni, és amit megépítünk, azt később hogyan fogjuk működtetni.
Mert végső soron nem az a siker, hogy egyszerre hány beruházásunk van. Hanem az, hogy néhány év múlva végigsétálva Vörösváron az emberek azt mondják: igen, ez a város rendezettebb, használhatóbb és élhetőbb lett. Szerintem ezért érdemes ezt a munkát csinálni.
