Vörösvári Újság Online

Jólesik megnyújtani a húsvéti pihenõnapokat. A gyerek persze szünidõs, ehhez tesszük hozzá a magunk szabadságnapjait is, hogy együtt tölthessünk egy kellemes áprilisi keddi napot. Az egynapos programok velejárója, hogy ha nem indul neki korán valaki, akkor kár az idõt utazásra fecsérelni.

Úgy döntöttünk, Budapestre kirándulunk, mert Budapesten kirándulni jó. Ennek így persze nem sok értelme van, de ha hozzáteszem, hogy legalább négy olyan közlekedési eszközzel lehet kirándulni ottan, amivel itt nem, az már igazabbnak tûnik. Mi két speciális közlekedési eszközre fókuszáltunk, az egyik a libegõ, a másik az úttörõvasút. A fogaskerekû és a sikló majd legközelebb.

Gyermekeink nõnek, mint rókaláb gomba az erdélyi bükkösben, de még egyszer sem adatott meg nekik, hogy libegõzzenek vagy úttörõvasutazzanak. E két közlekedési eszköz ráadásul egészen közel esik egymáshoz, kis erõfeszítéssel a János-hegyi Libegõ-állomásról át lehet sétálni a legközelebbi vasúti megállóhoz, de mi nem ezt tettük.

A Zugligetben szerencsénk volt, mert 10 óra után érkeztünk az indítóállomáshoz és többen voltunk, mint öten. Ezek feltételek a gondtalan feljutáshoz, aminek az árát jócskán megkérik a szépen felújított és rendben tartott közlekedési látványosság üzemeltetõi. A felnõtt jegy egy útra szóló változata 450 Ft, a gyereknek 6 éves kortól 200 Ft. Feljutás közben az elkalandozott gondolatokat könnyen visszatérítheti a valósághoz a közel 2000 Ft-os oda-vissza utazás nem éppen családbarát költsége.

A Libegõrõl viszont élvezetes a kilátás, csak az alant elsuhanó földfelszínt nem szabad szemlélni. Kiürült üdítõs palackok, sörös dobozok, nejlonzacskók rendre mindenhonnan visszatekintõ tája ez(is), gondolatban és libegés közben minden szemétkupacot örökbe fogadunk. Külön érdekessége a viszonylatnak, hogy több helyen magánkertek közepén feszít a kötéltartó traverz, karnyújtásnyira tõlünk a kilencvenes évek stílusában épült házak reluxázott ablakai. Úgy tûnik, nem a beépített telkeken pöffeszkedõ házak voltak itt elõbb.

Fenn a János-hegyen alig pár fiatal lézeng, kocogók, kutyafuttatók sehol, engedély nélkül behajtó autók sem parkolnak, nem is kívánjuk megzavarni e kihaltságot, legott indulunk a völgybe. Kacskaringós, a célszerûségtõl vezérelten kialakított ösvényen bukdácsolunk lefelé, félútról már nem illik visszatekinteni. Együtt érünk Zugligetbe a nyomunkban leskelõdõ felhõvel, ezért is közelítjük meg autóval a Széchenyi-hegyi úttörõvasutat. Szerencsénkre a zsidó államfõ konvoja az Istenhegyi út városba vezetõ szakaszára fordul, így feltartóztathatatlanul nyomulunk a hegyen levõ végállomás felé.

Az úttörõvasút persze ma már gyermekvasút névre hallgat, de nekem levakarhatatlanul úttörõ emlékeket idéz. Talán hetedikesként mentünk osztálykirándulni a vasúthoz. Piros, mûszálas, gesztenyecsomóval lefogott nyakkendõnk izgágán lengedezett a szélben és leplezetlen utálattal néztük a szolgálatteljesítõ forgalmistákat. Élmozgalmárok gyûjtõhelye volt e vasúti környezet és ezt mi éreztettük velük a mozgó szerelvényrõl kikönyökölve. Azóta nem jártam a környékén se e helynek, így a felsejlõ emlékképeket próbáltam elûzni és a látottakra koncentrálni.

A szolgálatosok most is gyerekek, mindenféle önkényuralmi jelképrendszer használata nélkül, akik örömmel látják el szolgálatukat a vonaton és az állomásépületekben. Örömmel teszik és ez így jó, mert fontosnak érzik magukat, irányítanak, hangosbemondóznak, jegyeket kezelnek és ez a lényeg.

Az állomásépületek egyszerûek, de szépen kicsinosították, karbantartják mindegyiket. A vasúti kocsik fapadosak, de tiszták és kezeltek. A MÁV-vandálok keze nyomát sehol sem látni, már ezért is megérte utazni. A jegyárak a Libegõhöz mérten szolidabbak, két felnõtt és két gyerek egy útra szóló jegyköltsége 580 Ft. Borravalót fölösleges adni, blamálja magát az ember.

A gyerekkalauz öntudatos és talán még nem fertõzött. Ötletelni persze lehet, de valahogy végig azt éreztem, hogy egész szennyes napi valóságunk itt nem ér el a sínekig sem. A rendszerváltással cégért váltottak, és tényleg a gyerekek örömére mûködtetik ez a vasutat.

Talán most jött el az ideje annak, hogy az egykorvolt utálattól megszabaduljunk.

A kormány május 9-i ülésén döntött arról, hogy novemberben leszerelik az utolsó sorkatonát is. A magyar honvédség átalakul önkéntesekbõl és hivatásos katonákból álló hadsereggé. A kormány döntését még a parlamentnek is jóvá kell hagynia.

Régóta vártam erre a hírre, mivel nagyobbik fiam – legalábbis eddig – sorköteles volt, s csak tanulmányai miatt nem vitték õt katonának. Most hogy már nem is fogják, átpergettem magamban családunk katonai históriáját.

Apai nagyapám az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetében szolgált hat éven át. Szolgálatteljesítés közben érte õt a halál, 1917-ben. Apám a „király nélküli” Magyar Királyság katonájaként megjárta a doni frontot, ahol súlyosan megsebesült. 1944-ben hadnagyi rangot kapott. A háború végén amerikai fogságba esett. Összesen öt éven át szolgált a hadseregben.

Jómagam a Magyar Népköztársaság honvédje, majd szakaszvezetõje voltam. Elõfelvételisként vonultam be 1975-ben Kalocsára, a 37.sz Jurinovics Miklós Budapesti Forradalmi Ezredhez. (Az ezred névadója az akkori terminológia szerint 1956-ban hõsiesen szembeszállt a felkelõkkel a fõvárosban. Hogy mi volt az a nagy hõstett azt nem tudom, mindenesetre a bejárathoz közeli emlékmûvét csak díszmenetben lehetett megközelíteni.)

Kalocsán egy éven át lövészként szolgáltam. Tíz évvel késõbb újabb fél évre magamra kellett öltenem az angyalbõrt, ekkor Marcaliba vezényeltek egy tüzérezredhez. Mindkét szolgálati idõm alatt szerencsém volt megtapasztalni a téli hadgyakorlatok szépségeit. Különösen emlékezetes volt az 1986. januári bakonybeli egyhetes közös hadgyakorlat a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet harckocsizókkal. A sors iróniája, hogy a rendszerváltás után néhány évvel mindkét laktanyát megszüntették.

Mint már említettem, nagyobbik fiamat a Magyar Köztársaság honvédsége tartotta évek óta számon mint sorköteles állampolgárt. Fõiskolai tanulmányai miatt azonban halasztást kapott.

Kisebbik fiam betöltve a 17. életévét szintén hadköteles lett, és részt kellett venni kötelezõ orvosi vizsgálaton. Lényegében azonban õt már épphogy csak megérintette a hadsereg szele. Az õ fiaik pedig már nem is fogják ismerni a „hadköteles”, „sorköteles”, „sorozás”, „behívó” szavakat. És ez így van jól.

A családom katonai története egy szörnyû tragédiától indulva, megpróbáltatásokon, hamis ideológiákon át a teljes pacifikálásig jutott el. Remélem, így is marad, s jövendõ életünk egy olyan Európában, egy olyan világban telik majd, ahol a fegyvereknek, a hadseregeknek egyre kevesebb szerep jut. Addig is, a nyomaték kedvéért idézzük fel minél többször Anakreon több ezer éves sorait:

„Gyûlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborut emleget és lélekölõ viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.”

Egy Todd Swift nevû, Párizsban élõ kanadai költõ ez év januárjában felhívást tett közzé az Interneten, amelyben arra biztatta a világ költõit, hogy – különös tekintettel az iraki eseményekre – küldjenek háborúellenes verseket. A felhívásra minden várakozást felülmúlóan, elképesztõen sokan jelentkeztek: egy hét alatt 11 000 verset küldtek a háború ellen tiltakozó verselõk. Swift ebbõl az irgalmatlan mennyiségû versbõl válogatott ki 100 verset, amelyet „100 Poets Against the War” címen tett közzé az interneten. (Ez a válogatás letölthetõ többek között a www.nthposition.com /100poets.pdf weboldalról. A Nagyvilág világirodalmi folyóirat májusi száma ízelítõt ad e versekbõl.)

Magunk is megpróbálkoztunk az egyik – magyar vonatkozású – vers lefordításával. Ezt közöljük most (némileg rövidítve).

Elmém morzsái az éjszaka csendes folyamába hullanak.
Ez a bûn levetésének, a megtisztulásnak ceremóniája,
Amit mi, zsidók Tashlichnak, a zsebek kiürítésének nevezünk.
Az éj elsötétül az emberi hamvak múzeumának árnyában.

A csillagok csak dadognak és felhõktõl némítva elenyésznek.
Egy pohárka vér lüktet Isten ábrándozó ikonja alatt.
Szeretném, ha tudnád, hogy a húségetést még nem tiltották be.
Kegyelettel imádkozom az áldozatokért a nappal részegítõ fényénél.

… Az éj oly mozdulatlan, oly tehetetlen, mint egy kötél,
Melyet angyalok és ördögök húznak.
Az éj felszíne, mint egy trambulin,
Ami által bûneim végül visszaszállnak rám.

Arcomra fröccsennek, bevizezve ajkamat.
Újra megszállnak szememen és fogaimon át,
Amint elmém felágaskodik, mint egy vad ló.
Mert én megértem, hogy Te épp oly kezek által ölettél meg, mint az enyémek.

És megértem, hogy tehetetlen vagyok, mint egy tivornyázó ember az üresség asztalánál,
Zarándok, aki csak azért utazott, hogy megismerje önmagát.

És szégyellem magam, hogy Rólad beszélek, s olvasom verseid, melyekbõl személyed tündököl.