Vörösvári Újság Online

Vannak olyan mûalkotások, amelyek törölhetetlen kódként örökre beleégnek az ember lelkébe, értelmébe. Néhány pillanat alatt életünk részévé válnak, és sugalmazó, ihletõ erejük elkísér mindhalálig. Ha nem is sejlenek fel minden nap elõttünk, tudjuk, érezzük, hogy velünk vannak, minket erõsítenek. Megfogalmazni õket nem tudjuk, s fõleg nem alkalmazhatjuk élethelyzeteink, problémáink megoldására. Üzenetüket nem eszünkkel bírjuk, hanem zsigereinkkel, vérünkkel, sejtjeinkkel.

Így vagyok én Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájával. Májusban egy osztálykiránduláson láttam elõször a három monumentális méretû vásznat a debreceni Déri Múzeumban, és azóta is a hatásuk alatt állok. Ugyanúgy mint annak idején, amikor Csontváry Baalbekjét vagy A taorminai görög színház romjai-t megcsodáltam: lenyûgözõdtem, szinte megsemmisültem, majd újjászülettem katarzisuk által. Olyan érzések, gondolatok éledtek bennem, milyeneket addig még sohasem éreztem. Mintha egy mennyei tolmács súgott volna a fülembe.
Goethe szerint a mûvészet a kimondhatatlan tolmácsa. Szükségünk van rá, mert nélküle csak dadognánk fázósan és irgalmatlanul hideglelõs és zûrzavaros világunkban.

A Jézus-történet utolsó jeleneteit ábrázoló triptichont 1881 és 1896 között festette meg a mûvész. Az elsõ festmény, a Krisztus Pilátus elõtt 1881 kora tavaszára készült el. A monumentális mûalkotást Európa és Amerika több városában bemutatták, s mindenütt hatalmas sikert aratott.

A kép fõalakja Krisztus, aki fényes, diadalmas fehérségben áll a szigorú tekintetû, de tanácstalan Pilátus elõtt. Krisztus körül sötétbe veszõen acsarkodó, gyûlölködõ, eltorzult arcú, dölyfös és öntelt alakok hada kavarog. Mindegyik figura telitalálat. Önálló mûalkotásként is remekmûvek lennének. Így együtt, a drámai helyzet által felfokozottan, lenyûgözõ kompozíciót alkotnak.

Munkácsy 1881-tõl 1884-ig dolgozott a második festményen, a Golgotán, amely a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Ezen a képen is rengeteg ember kavarog, ki kárörvendõen, ki félelemmel telten, ki fájdalmas arccal tekint Krisztusra. Az elõzõ képpel összehasonlítva ennek a drámai feszültsége kisebb, hangulata komorabb, vészterhesebb, hiszen egy befejezett tragédiát ábrázol. Krisztus sorsa beteljesedett. Emberi számításokkal jóvátehetetlenül. Az emberek el is indulnak hazafelé, néhányan még visszanéznek, baloldalt két idõsebb férfi a keresztfától távozván komor beszélgetésbe mélyed, egyikük széttárja karját, hevesen gesztikulál.

Ez a kép is óriási sikert aratott Európában és Amerikában. (Párizsban együtt állították ki a „Krisztus Pilátus elõtt” címû festménnyel.)

A kép készítésének egyik érdekes és hátborzongató kulisszatitka, hogy Munkácsy a mûtermében keresztre feszíttette magát, hogy jobban át tudja élni Krisztus szenvedéseit és azt hûen tudja ábrázolni. (Természetesen szögeket nem veretett a kezébe és a lábába.)

A trilógia két elkészült festményét egy gazdag amerikai vásárolta meg, és több mint egy évszázadig nem kerültek vissza Európába.

Rám legnagyobb hatással a harmadik, 1896-ban befejezett festmény: az Ecce Homo volt. Ezt a képet láttam már fõiskolás koromban is, hiszen 1930 óta a debreceni múzeum külön e célra épített tetõvilágításos különtermében áll.

A Déri Múzeum honlapján ((www.derimuz.hu) a triptichon ismertetõjébõl kiderül, hogy ez a festmény is megjárta Európát és Amerikát, de soha nem voltak együttesen kiállítva. (A képet a múzeum névadója Déri Frigyes kereskedelmi tanácsos vásárolta meg.)

A Krisztus-trilógia befejezõ részeként az idõs, betegeskedõ mester nem Krisztus diadalmas feltámadását vagy mennybemenetelét vitte vászonra, hanem visszalépett a történetben, és azt a jelenetet ábrázolja, amikor Krisztust másodszor vitték Pilátus elébe.
Ecce Homo! (Íme az ember!) – mutat rá Pilátus Krisztusra és a tömeg szinte õrjöngeni kezd.

Pilátus mozdulata tucatszor megismétlõdik az alant álló emberekéiben. Rengeteg indulat tükrözõdik az arcokon, a vért áhítozó gyûlölet vadságától az ijedt szánalomig.

A Krisztus felé nyúló karok mégis leginkább a fenyegetést, a tömeg hisztérikus, pusztító erejét fejezik ki, és elõrevetítik a véget, a pusztulást.

Pilátus itt is csak mellékszereplõ. A fõszereplõk Krisztus és a nép. A megtévesztett, felhergelt, gyûlöletbe kergetett nép. A cirkusz és kenyér népe. A massza, amely tetszés szerint alakítható.

Nehéz megrendülés vagy felháborodás nélkül tekinteni a képre. Dinamikája, elementáris ereje, sodró lendülete magával ragad. Kiborít. Földre nyom. Magasba repít.
A triptichon oldalsó, egymással szembe nézõ képei megsokszorozzák a hatást. A teremben súlyossá válik a levegõ. Itt nem lehet nézelõdni, fecserészni. Ránk szakad az ég.

A három festményt együtt maga Munkácsy nem láthatta, számunkra viszont 1995 óta megadatik, hogy mindhárom mûalkotást együtt megszemléljük. (A Krisztus Pilátus elõtt és a Golgota egyelõre 2007-ig van letétként a múzeumban.)

E triptichonhoz hasonló egész Európában nincsen. Mel Gibson Passiója mellett tehát érdemes erre a csodálatos mûalkotásra is figyelmet szentelnünk. Hiszen a Déri Múzeum Munkácsy-terme ugyanolyan nemzeti zarándokhelyünk, mint a Parlament kupolaterme a Szent Koronával, a Bazilika a Szent Jobbal vagy Ópusztaszer a Feszty-körképpel.

Aki csak teheti, látogasson el, zarándokoljon el Debrecenbe gyermekeivel, unokáival vagy tanítványaival, és nézze – lássa meg e három monumentális vásznat.
Egész életre szóló festmény mind a három.