 |
A világot járt szoprán
Peller Annát aligha kell bemutatni Pilisvörösvár polgárainak, hiszen dalénekesi tevékenysége közismert, legutóbb a Vörösvári Újság januári száma foglalkozott személyével. Hogy alig néhány hónap elteltével ismét rivaldafénybe - és a nevezett lap hasábjaira - került, annak egyetlen aktualitás az oka. Nincs egy hónapja, hogy a pilisszentiváni gyémánt étteremben tartott lemezbemutatón fergeteges - a jelző nem túlzás- sikerrel énekelte „Ez mind én vagyok?!!" című, immáron harmadik lemezének dalait.
Beszélgetésünk alkalmával, amelyen menedzsere, Varga Lajos segített fellebbenteni a fátylat a kiadvány megjelenésének körülményeiről, mindenek előtt arról biztosították a Vörösvári Újság olvasóit, hogy Anna nem lett hűtlen lakóhelyéhez. A helyválasztást az befolyásolta, hogy a lemezbemutatón több tv társaság is forgatott, az ő kívánságuk volt, hogy az énekesnő olyan színpadon mutassa be műsorát, amelynek az alkalomhoz illő, hangulatos háttere van. Annyit azonban már most elárultak, hogy megtették az előkészületeket egy pilisvörösvári koncert megrendezésére.
Egy hanganyag remélt sikere nagyban függ attól, hogy milyen tapasztalt a kiadó és mennyire lelkiismeretes a terjesztő. A CD borítóján azonnal szembe tűnik a PEVA felirat, ami a Peller-Varga nevet takarja, mint kiadót, míg a terjesztést a Gong vállalta. Bár a PEVA elsődleges feladata jelenleg Anna lemezeinek megismertetése, jövőbeni terveik között a tehetségkutatás is szerepel.
Az időszerű kiadvány - akárcsak elődje - vegyes műfajú és nyelvű dalokat tartalmaz.
Található közöttük angolul előadott világsláger - I Will Always Love You (Whitney Houston sikerének Dolly Parton féle változata), Andrew Lloyd Webber szerzeménye, a Memory -, a Gibb fivérek magyarul énekelt dala, a Szerelmes asszony, jodli és persze Koltay Gergely, valamint Varga Lajos és Dobos Attila szerzeményei. Magától adódik a kérdés, hogy ezt a széles zenei palettát ki és milyen szempontok alapján állította össze?
- Varga Lajos mutatta az irányt, noha magam már korábban is ezt a vonalat szerettem volna követni, csak nem volt elég bátorságom hozzá. Az ő bátorítása és elszánt kitartása kellett ahhoz, hogy egyik-másik dalt el merjem vállalni. Leginkább az I Will Always Love You-tól tartottam. A lemez számaira is ő tett javaslatot, de annyira eltalálta az ízlésemet, hogy maximálisan egyetértettem vele. - tárja fel titkait az énekesnő.
- Ehhez viszont az kellett, hogy tisztában legyek azzal a ténnyel, hogy Anna számára nincs lehetetlen, illetve olyan dal, amit ne tudna elénekelni. Ezért is mertem neki ajánlani Mariah Carey, Whitney Houston közismert felvételeit. És ez volt a másik alapvető szempont, azaz olyan közismert egyveleget összeállítani, amelynek számai eleddig csupán külön-külön CD-n voltak elérhetők, most viszont egyfajta gyűjteményes kiadvány formájában beszerezhetők - teszi hozzá a menedzser.
Peller Annának valóban nem jelentenek akadályt ezek az úgy hangterjedelmileg mint technikailag roppant kacifántos szerzemények, hiszen négy oktávos stabil hangadottságával minden nehézség nélkül tudta venni az akadályokat. Az sem utolsó szempont, hogy nem szolgai másolást hallunk, hanem egyéni frazir (egy dal nem csupán el-, hanem sokkal inkább megéneklése) megnyilvánulásokat is, ugyanis alapvetően ez különbözteti meg egyik énekest a másiktól.
Napjainkban igen divatos, hogy az énekes mögé a stúdióba nem zenészeket visznek, hanem - ha meg tudják fizetni- vagy világhírességek által rögzített hangmintákat, illetve a dalok egész háttérzenei anyagát. Énekes és menedzsere nem ezen lehetőségek közül választott, hanem valamennyi zenei alapot 68 magyar muzsikussal játszatta fel. Ez ugyan azzal járt, hogy pl. a szimfonikusok nagy száma miatt csak megfelelő méretű stúdióban tudtak dolgozni, más esetben viszont kisebb helyiség is elegendő volt számukra. Így már érthető, hogy miért tartott a munka kilenc hosszú hónapig.
Az anyag tehát összeállt, a lemez megjelent, már „csak" az a kérdés, hogy miként juttatható el a nagyközönséghez. Ennek első és legfontosabb lehetősége a média, csakhogy ott mostanában egészen más szelek fújdogálnak. Egy ismert magyar zenekarral történt a minap, hogy amikor felvételeivel az egyik adónál kopogtatott, azzal a kérdéssel forrázták le, hogy elég rádióbarát-e, amit magával hozott. Embere válogatja, hogy ezalatt ki mit ért.
- Tény, hogy az utóbbi időben elveszett az igazi hang - kezdi válaszát Varga Lajos- és helyét átvették a bérhangok. A könnyűzene olyan üzletté vált, amelyben bizonyos csoportok csak arra mennek, hogy minél előbb kipörgessék befektetett pénzüket, miközben a zenei értékekkel nem foglalkoznak. Ezzel a vonallal magam nem értek egyet, de az sem lehetséges, hogy a felvételeken szereplő 68 muzsikust mindenhová magunkkal vigyük. A közönséget mégsem csapjuk be, mert Anna viszont mindenütt saját hangján, élőben énekel. - nyugtat a menedzser.
A beszélgetés eme pillanatában megkerülhetetlen a kérdés, hogy miként tartja rendben a hangszálait, mennyire vigyáz rájuk, hiszen - mint hallottuk - a play-back tátogóival szemben az énekesnő sosem használ „dublőrt".
- Nem tudom, ajánlhatom-e, de az éneklés előtt nekem mindig nagyon jót tesz egy pohárka vörösbor, nálam még a pillanatnyi rekedtséget is elmulasztotta. Ezen kívül nem, dohányzom, még a szagát sem bírom, eléggé nehezen viselem, amikor a lokálokban erős cigifüst terjeng. A másik nagyon ártalmas dolog egy énekes számára, a fáradtság. Egy éjszaki kimaradás, virrasztás után kimerülten nagyon nehéz jó teljesítményt nyújtani - adja át tapasztalatait pályatársainak az énekesnő.
Anna, noha jelenleg a hazai közönséghez igyekszik eljuttatni zenei üzenetét, egyik keleties dalával a török tv-seket is megkereste. Azonnal vevők voltak az üzletre, csak azt kérték, hogy törökül is készítsék el a felvételt, és akkor saját slágerlistájukra is jelölik. Egy másik jó hír, hogy alig melegedett meg rajongói kezében az új CD, máris egy maxi kiadvány követi, jelenleg gyártás alatt van.
Mindent összefoglalva úgy tűnik, szakavatott kezekbe került Peller Anna pályafutásának irányítása. Kérdés, hogy a világ számos országában ismert és ünnepelt dalénekes saját hazájában is próféta lehet-e. Erre azonban beszélgetésünk időpontjában még senki sem tudja a pontos választ.
Sz.G.
A díszszázadban váltam felnőtté...
„A haza minden előtt!" Alighanem Magyarország minden polgára ismeri a jelmondatot, melyet oly sok honfitársunk tartott szem előtt, amikor utolsó csepp véréig védte azt a földet, amelyet a Jó Isten e népnek adott.
Napjainkban szerencsére nincs szükség ilyen véráldozatra. Békeidő van, és igaz ez még akkor is, ha az ország tőszomszédságában az elmúlt évtizedben véres polgárháború dúlt. A honvédségnek következésképp minden eshetőségre készen kell állnia, felkészültségéről a rendszeres hadgyakorlatokon kell számot adnia.
Van azonban a Magyar Néphadseregnek egy olyan sorállománya, amelyik nem harcászati erejével, hanem fegyelmezett alakzatával, parádés felvonulásával a külföldi delegációk és a magyar államférfiak elismerését hivatott kivívni. Ők a díszszázad tagjai. Pilisvörösvár szülötte, Karácsony Sándor honvéd 2001 augusztus 15-én öltötte magára az egyenruhát, aki azóta kilenc hónap múltán egy szemléletében megváltozott, komoly, fegyelmezett fiatalemberré vált.
Testalkata, fizikuma, „katonás" kiállása már a sorozás alkalmával meghatározta számára az elkövetkezendő hónapokat. Azonnal a budapesti Déli-pályaudvar közelében lévő Petőfi laktanyába került, ahol a többi újonctól eltérő kiképzésben részesült. Noha kiválasztott társaival együtt ő maga is átesett a szokásos harcászati és menetgyakorlat kiképzésen, ám mégsem ez volt számukra a legfőbb feladat. „A díszelgést, az egyenlépést, a karabély helyes tartását gyakoroltuk éjjel-nappal. Elsődleges szabály volt, hogy tévesztés esetén nem szabad semmit módosítani. Ha már rosszul tartom a fegyvert, akkor az ünnepség végéig úgy kell maradnom, nem lehet izegni-mozogni, mert akkor feltűnne a nézőknek." - mesél tapasztalatairól a fiatal katona.
És hogy mi történik akkor, ha valaki mégis téveszt, milyen büntetés várja? Semmiképp sem sötétzárka kenyéren-és vizen, annál ugyanis sokkal rosszabb társai megvetése, hiszen a díszszázad esetében nem csupán a vétkest, hanem az egész egységet büntetik, mondjuk kimenő megvonással. Ennek persze az ellenkezője is igaz, kifogástalan teljesítés után a hivatásos tisztek megköszönik a munkájukat és több napos eltávozással oldhatják a felgyülemlett feszültséget. Mert annak bizony nincsenek híján.
Amikor a díszszázad létszáma közelíti a száz főt, még csak-csak „meg lehet bújni" a többiek háta mögött, ám a nem ritkán csupán 54 emberből álló egység már meglehetősen átlátható, és a tévesztés nem kerüli el a nézők figyelmét. Karácsony Sándor azonban ennél is többre vitte. Idén március 15-én ama néhány katona közé választották, akik a zászlófelvonáshoz vitték a nemzeti lobogót. „Az ilyen esetekben azt képzelem, hogy a szokásos gyakorlaton vagyok, mert különben bizony kiverne az izzadság. - eleveníti fel élményeit Karácsony honvéd.
Pedig egy-egy ilyen „bevetésre" hónapokig készülnek, reggel 8-tól délután fél kettőig gyakorolják a díszlépéseket, az egyszerre történő megállást, a fordulásokat. Csakhogy mindez egészen másként fest, amikor egy óriási tömeg - és talán még a tv képernyői előtt is - minden szempár reájuk szegeződik. Van a felkészülésnek egy sajátossága is. Alapvetően két típusú lépést - a magyart és az oroszt - használnak, előbbi esetben nem nyújtják ki teljesen a lábukat a katonák, míg utóbbinál szálfaegyenesen emelik magasba. Volt rá példa, hogy aki egyiket sem tudta rendesen betanulni, az egy saját maga által kitalált pózzal kísérletezett. A fiatalember persze jól tudja, hogy a két típusú lépésen kívül még számtalan figura ismert szerte a világban, de azok oly távol esnek a magyar hagyományoktól, hogy nem érdemes velük foglalkozni.
Van azonban két olyan érzés, amely segít leküzdeni a lámpalázat, ez pedig a büszkeség és meghatottság. Karácsony Sándor a korabeli fiatalok nagy többségéhez hasonlóan nem különösebben értékelte a nemzeti jelképeket. Amikor azonban maga is részese lett a felemelő pillanatoknak és saját szemével látta, hogy a díszünnepség alatt meglett katonák könnye is kicsordult, valami megváltozott benne. Már tökéletesen meg tudja érteni azokat a sportolókat, akiknél a dobogó legmagasabb fokán állva a nemzeti Himnusz hallatán és a nemzeti lobogó láttán bizony eltörik a mécses.
„A díszszázadban fegyelmet tanultam és egy kissé felnőtté váltam. Örökké maradandó emlék lesz, amit március 15-én megéltem, hiszen olyasmit csinálhattam, ami talán soha többé nem adatik meg. A nemzeti jelképekre is egészen másként tekintek azóta" - meséli megilletődötten.
A díszszázadban eltöltött hónapok nem csak szemléletét, életfelfogását, de életcéljait is alapvetően megváltoztatták. Pékinasként vonult be, ám április 26-i leszerelése után a hadsereg hivatásos állományában folytatja pályafutását. Kétéves tiszthelyettes képző iskolába megy, majd a műszakiaknál kíván elhelyezkedni. Mint mondotta, mindig is érdekelte a harcászat, a tankok, a végső elhatározás azonban csak az elmúlt hónapokban érlelődött meg benne.
Elmondása szerint szülei méltán büszkék rá, ismerőseitől, barátaitól is több telefonhívást, gratulációt kapott. Noha eleinte ő is idegenkedett az egyenruhától, ma már tudja, hogy egy életre kitörölhetetlen emlékeket visz magával jövőbeni útjára. Megtalálta hivatását is, belőle már nem lesz céltalanul lézengő fiatal, aki a különféle szenvedélyek rabjaként lesz mások játékszere. Pilisvörösvár büszke lehet honvédő, katona fiára.
Szakács Gábor
